A holnap hangjai - The Lovers (Paks)
A tizenhatodik sorozatához érkező ÖRÖM A ZENE Tehetségkutató 2023-2024. évadának döntőseit mutatjuk be a holnap hangjai rovatban. A sort a The Lovers zenekarral folytatjuk, ők a XXVI. Paksi Pop-Rock-Jazz Fesztivál tehetségkutatón érdemelték ki az októberi döntőn való szereplés lehetőségét.
Bemutatnátok röviden a zenekart?
A zenekar az előzmény formációjából 2021-ben vette fel a jelenlegi 5 fős felállását, ami azóta is változatlan. A doboknál Wolf Viktor (Bogázs, Kaiba Korp!) ténykedik, basszusgitáron Schnieder Márk (Avement, ex-Sonic Rise) játszik, egy ritmus és egy szólógitárosunk sorban Rádi Bence (My Last Summer) és Karlóczy Dávid (ex-Ivyz), az énekesnőnk pedig Szilágyi Lili. A zenénket humorosan a hardpopper-romantika írja körül legjobban. Külföldi és magyar alternatív pop-rock zenekarok hatásait is érezni lehet a zenénken, de nagy erőkkel keressük a saját hangunkat és stílusunkat, amihez próbálunk minél többet beletenni a zenénkbe saját magunkból.
Van-e a zenekarnak kitűzött, megfogalmazott célja, vagy felvállalt üzenete?
Mindannyiunk egyik – ha nem a legnagyobb – szerelme a zene, amelyhez mind különböző módokon kötődünk. Az együtt zenélés nekünk nem csak a terembe lemenetelről és az ottani zörgésről, majd pedig az egész mutatványnak a színpadra viteléről szól. Igyekszünk hinni abban, hogy a zene egy nyelv, és egy egészen egyedi élmény, amikor ennyi különböző életúttal rendelkező ember összetalálkozik, és ezen a nyelven keresztül elkezd kommunikálni az alkotótársaival, és az egésznek a végeredménye valami olyasmi lesz, amihez mind szervesen kötődünk. Igyekszünk a számainkon keresztül megélni vagy feldolgozni azokat a minket ért élményeket vagy esetenként traumákat, amelyek azzá az emberré formáltak minket, akik vagyunk, és ha ezeket az érzéseket vagy történeteket meghallgatva, a zenénket átérezve a közönségből akárcsak pár embert képesek voltunk bevonni a kis belső világunkba, akkor már tekinthetjük is akár úgy, hogy célt értünk.
Véleményetek szerint a ti zenekarotok miben egyedi... mi az, ami különlegessé tesz benneteket?
Igyekszünk nem sémákban gondolkodni. A mi zenénk elsősorban nem kifelé szól, hanem nekünk, befelé, amibe szeretnénk meginvitálni a hallgatóságunkat. Nem az a célunk, hogy a zenegyártás összes jólismert trükkjét betanulva kielégítő zenét gyártsunk. Az a célunk, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, és azon keresztül tudjunk elmélyülni a zenénkben, és ebbe bele tudjuk vonni az irántunk érdeklődőket is.
Milyen jövőt láttok magatok előtt, merre tendál a hazai zeneipar?
A zenekar nagyjából idén nyáron kezdett bele a komolyabb értelembe vett önszervező munkába. Ki lettek osztva a feladatok, és mindenki csinálja szépen a dolgát, és nagy örömünkre szolgált, hogy az elmúlt hónapok munkája az ominózus tehetségkutatón pozitív visszacsatolásban részesült. Folytatni fogjuk ezt a munkát, és kíváncsian várjuk, hogy mit tartogat még nekünk ez a kaland.
A hazai zeneiparral kapcsolatosan vegyes érzéseink vannak. A mainstream szcéna valamilyen szinten mindig a nyugati trendek után kullog, míg a hazai tehetséges fiatal zenekarok eltűnnek az érdektelenség süllyesztőjében. Véleményünk szerint sajnos a hazai zenefogyasztó réteg kevéssé nyitott a különlegesebb zenére, sokkal inkább szereti a háttérzajt, az egyszerű, fogós dallamokat, és a legtöbb mai fősodrú előadó a munkásságával erre is épít; igyekszik időben elkapni és meglovagolni a trendeket, kevés az az előadó, aki saját egyéniséggel bír, kereskedelmi tévés tehetségkutatók arctalan arcai húznak fel bármilyen maszkot, ami sikert hoz, hiszen erre van igény. Ha választanunk kell, hogy magunkat adjuk inkább, vagy kiszolgáljuk a közízlést, akkor inkább maradunk a kis színpadokon, és zenélünk szívből.
Meg tudnátok nevezni pozitív, vagy negatív trendeket, amelyeket mostanában tapasztaltatok?
Pozitív trendet keveset tudnánk megemlíteni, negatívat sajnos annál inkább. Ez utóbbihoz megemlítenénk azt a rengeteg fesztivált, ami itthon a földből bukkant elő, és ami közel megfojtja az évközbeni klubéletet. A fiatalok a koncertekre már nem ismerkedni járnak, és amíg vidéken régen egy 200-300 fős koncertet mondott jónak egy zenekar, manapság már az 50-70 fős bulik is jól sikerültnek számítanak. Mivel sokkal egyszerűbb lett zenélni, ezért rendkívül felhígult az élőzenei felhozatal, és több lett az átlagos, vagy az az alatti produkció. Egy szóval nehéz megtalálni a zajban az értékes és érdekes hangokat. Ezen kívül az elmúlt években nagyon élesen megfigyelhető, hogy kevés az eredeti ötlet, és ezért rengetegen nyúlnak régebbi, vagy akár a közelmúlt béli számokhoz és azokat dolgozzák újra minimális energia befektetéssel. A szélsőségek viszont mindig erősítik egymást, így ahogy egyre hígul fel a fősodrú zene, úgy lesz egyre több és több olyan zeneszerető, aki ezt megelégelve mélyebbre ás, keresi a tartalmasabb világokat, és hangszert ragadva elkezd olyan zenét csinálni, amit ő maga érdekesebbnek talál, vagy amelynek a világát a saját bőrén akarja érezni, és ez utóbbi jelenséget mindenképp a pozitív trendek közé sorolnánk.
Szerintetek meg lehet élni ma a zenélésből?
Vannak a zenélésnek olyan formái, amelyek mindenképpen profitábilisak. Kis szinteken mozogva a lakodalmas zenészek ha ügyesek, általában jól megrakott hegedűtokkal mennek hétvégente haza, és hónapokra előre foglalt minden szombat estéjük. Nagyobb szinteken mozogva viszont az internet lehetőségeinek köszönhetően megjelentek a zenéből való profitálásnak olyan formái, amelyek 1-2 évtizede még elképzelhetetlenek voltak. 10 évvel ezelőtt még itthon is vadnyugati állapotok voltak a zeneiparban; az egyes albumokhoz vagy számokhoz a hallgatók legtöbbször körülményes és vírusveszélyes letöltőoldalakon keresztül, vagy torrentek révén jutottak zenéhez, és akik nem jutottak fizető színpadokhoz, azoknak igen költséges hobbi volt a profi minőségű élőzenélés. A zenei streaming platformok létrejöttével viszont bárki számára elérhető közelségbe került a világ csaknem minden zenéje, és ami a legfontosabb, hogy mindezt jogtiszta módon, a zenészek és a hallgatók számára is egy fair ajánlat formájában, így a legkisebbek is hozzáférhetnek forrásokhoz, amelyekből szépen apránként, kitartással, jó marketinggel és jó zenével fel tudják építeni magukat, és nincs feltétlenül szükség a klubkoncertek tömegében megbúvó titokzatos lemezkiadó ügynökre, akinek a felbukkanása mindent megváltoztathat, hiszen bármikor ott lehet és bármikor felfedezhet minket. 1-2 kivételes történetet leszámítva mi kiszenekarok mindannyian tudjuk, hogy ez a titokzatos lemezkiadós kolléga nem jár a bulijainkra, így más módokon kell lejárjuk a lépcsőt a világot jelentő deszkákig.
Mit gondoltok a zenészek hazai megítéléséről? Régen jobb volt a helyzet? Ha igen, szerintetek miért?
A zenélésnek mindig is megvolt és megvan a maga bája, ami az emberek - de különösen a fiatalok - szívét a hangszer mindkét oldalán magával tudja ragadni. Ez, úgy gondoljuk, hogy állandó, bármilyen szelek is fújnak. Régen viszont a zenének talán nagyobb volt a közösségformáló ereje, így az azonos érdeklődésű, temperamentumú, világnézetű embereket össze tudta hozni. Ez ma is így van, viszont emellé le kell szögezni, hogy a fiatalokat a kultúrához és a sporthoz egyaránt közelíteni kell, itthon viszont az elmúlt években talán túlzottan is előtérbe került a sport és túl sokat veszített a jelentőségéből és megbecsültségéből a kultúra. Sok barátunk van, aki egyedül a zenéléssel szeretett volna igazán mindig is valamilyen formában foglalkozni; némelyikük színházba került, némelyikük a rendezvények világába, van, aki tanárkodik vagy session-zenészként próbálkozik, viszont általánosságban igaz, hogy aki a zene és a kultúra köré szervezte a megélhetését, az áldozatokkal teli életet választott magának, és ebbe sokan előbb utóbb bele is csömörlenek. Nehéz helyzet ez. Megannyi szép dallam és magvas üzenet, de olyan kevés értő fül.
Van-e jelöltetek, hogy kiből lehet/lehet-e egyáltalán valakiből magyar világsztár?
Nem szeretjük a világsztárokat. Az, hogy valaki itthon iszonyatosan felkapott, nem feltétlenül fémjelzi a valódi értékét, főleg nem a jópár éve tartó trash hullámban élve. Szokták mondani, hogy „akit mindenki szeret, az valamit nagyon rosszul csinál.” Bizonyára van pár szereplő a mainstream zenében, akik képesek lennének hasonló babérokra törni, de ők valószínűleg sem kedvenceink, sem példaképeink nem lesznek.
Mi a véleményetek a tehetségkutatókról általában?
Kérdés, hogy milyen tehetségkutatóról beszélünk. Az országos nézettségű tévés tehetségkutatók között is nagy a szórás, ugyanúgy ahogy az egyéb szervezésű rendezvények között is. Az Öröm a zene tehetségkutatóin több tagunk is megfordult több ízben, és a paksi forduló után nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy mennyivel jobban jártunk a mi szakmailag elképesztő nívót képviselő zsűrinkkel, mint a tévés tehetségkutatókban szereplő versenyzők. De ha már a tévés tehetségkutatóknál járunk, egy fontos különbséget meg lehet állapítani az Öröm a zene tehetségkutatóihoz képest; az utóbbi rendezvényekre jellemzően saját zenét szerző és játszó, ötletekkel, mondanivalóval, és kreatív energiákkal felvértezett versenyzők járnak, míg a tévében általában olyan, főként énekeseket látunk, akik felkínálják a hangjukat, mint egy gazdátlan hangszert, hogy azon a zeneipar azt játsszon, amit csak kifizetődőnek gondol.
Mi a véleményetek a zenei utánpótlásról?
A focicsapatok utánpótlását szervezetek nevelik ki, hányatott sorsú tanáraink utódjai az iskolarendszerből kerülnek ki, és ha jobban megnézzük, az élet legtöbb hivatásához szükséges tudást általában az utódok szervezett formában érik el valamilyen intézmény keretein belül. A könnyű zene egyik nagy szépsége, hogy számtalan esetben nem a tudás, hanem a tehetség az, ami utat tör magának. A szervezett keretek lehetőségeket, de korlátokat is adnak. Amíg egy mérnök mérnökké válásához vezető utazása a közeli hozzátartozókat, barátokat és a mentorokat leszámítva nem túlzottan sok embert szórakoztat, addig egy zenész zenésszé válása egy olyan út, ami ha megfelelően van dokumentálva, akkor rengeteg ember szórakozására lehet. Ilyen formában a zenésszé válásnál a cél mint olyan csak egy iránytű, az igazi értéket viszont maga az út hordozza, ami néha örömtelibb, néha küzdelmesebb, viszont mindenképp egy önálló felfedezés, amit minden művész maga kell végigjárjon. Dave Grohl a Foo Fighters-ből is a szamárlétra kűzdelmes végigmászására esküdött, amely végig van tűzdelve rossz számokkal meg ócska hangszerekkel egy garázsban, viszont ez talán a legszórakoztatóbb út is, amin csak egy fiatal végigvergődhet, hogy végül könnyűzenész legyen belőle.
Mi a véleményetek a fesztiválokról?
Eddig főként csak látogatói voltunk a fesztiváloknak, reméljük, hogy az elkövetkezendő pár nyáron már fellépői is lehetünk. Magyarország bővelkedik fesztiválokban, amelyek akár egy nagyszerű lehetőségként is szolgálhatnak a feltörekvő zenekarnak ahhoz, hogy szélesebb körben is megismertessék magukat. Sajnos kevés az a fesztivál, amely lehetőséget biztosít erre, a legtöbb rendezvény meghívásos alapú és általában nagy az átfedés a felhozatal tekintetében, a bejutási küszöb pedig a sok kezdő zenekar számára megugorhatatlan akadálynak tűnik.
Mi a véleményetek a zenei klubéletről?
A klubélet már kicsit közelebb áll hozzánk, mint a fesztiválosdi, révén még bőven kiszenekarnak számítunk. A zenekarozásban az egyik legromantikusabb dolog bevágódni a kisbuszba, elsörözgetni és zenét hallgatni a koncerthelyszínig, ott összeállítani a kis petyerkánkat, izgatottan várni, hogy jön-e bárki a koncertünkre, bohóckodni egyet a színpadon, aztán a hazaindulásig szélsebes barátkozásba kezdeni azokkal az arcokkal, akik véletlenül ellátogattak ránk, majd az élmények feldolgozása közepette kényelmetlen mikroalvásokat kísérelni hazáig, ahol robotikus kötelességtudattal szorgalmas hangyaként pakolunk vissza hajnalok hajnalán mindent a próbaterembe. Olyan kalandok ezek, amelyeknek a hangulatát olyannak átadni, aki nem zenél, szinte lehetetlen, és olyan emlékek, amelyek feloldhatatlanná formálják a zenekar kémiáját.
Szerintetek mi lendíthetne a legnagyobbat a hazai könnyűzenei életen?
A hazai könnyűzenével az egyik legnagyobb gond, hogy zsákbamacska. Az óvatlan koncertlátogató elmegy a koncertre, befizeti a beugrót, beáll a közönség soraiba egy repohárral, majd várja, hogy élményekkel gazdagabban menjen haza. Hogy ez az élmény aztán a zenekartól kerekedik, vagy a baráti társaságtól, vagy egyiktől sem, az mindig egy nagy kérdőjel. Mindenesetre ha az óvatlan koncertlátogató elmegy pár olyan koncertre, ahol úgymond üres zsebekkel megy haza, előfordulhat, hogy megunja a kísérletezést, és a nagyobb fesztiválok felhozatalához fordul, ahol a minőség szinte franchise állandósággal elérhető, és lemond az underground gyöngyszemeinek keresgetéséről. Összességében megfigyelhető viszont, hogy a 15-20 évvel ezelőtti állapotokhoz képest mind a kereslet mind a kínálat megfogyatkozott.
Köszönjük a beszélgetést.
2023. december 28. 05:19