Kiemelkedő zenei tehetségéért – Szilágyi Zsombor (Szombathely)
Az Öröm a zene Tehetségkutató és Gondozó Sorozat 2015 óta díjazza valamennyi tehetségkutató rendezvényén a kiemelkedő teljesítményt nyújtó hangszereseket, énekeseket, vagy kivételes esetekben akár komplett zenekarokat az Újfalusi Gáboról elnevezett díjjal. Minden tehetségkutatón csak egyetlen díj kerül átadásra, vagyis évente összesen 22 díj talál gazdára. Szeretnénk, ha a közönség is jobban megismerné a köztünk élő tehetséges fiatalokat, ezért interjúsorozatot indítunk, amelyben őket igyekszünk megismerni és megismertetni. A sort a szombathelyi Átjáró-Öröm a zene Tehetségkutató Újfalusi Gábor díjasával folytatjuk, aki nem más, mint Szilágyi Zsombor gitáros, a Jackalope zenekar alapítója.
Mesélj kérlek egy kicsit a kezdetekről? (Mióta zenélsz? Van esetleg családi hagyománya, vagy „első fecske” vagy? Jártál zeneiskolába, vagy autodidakta módon tanultál?)
Igazából gyerekkorom óta ott volt a zene szeretete az egész családban. Édesapám a Carmen zenekar frontembere volt a ’90-es években, majd egy hosszabb szünet után a 2000-es évek elején megalapította a Partyzant. A Partyzan-korszak konkrétan végigkísérte a gyerekkoromat, és bőven volt lehetőségem magamba szívni a rock and roll életérzést és a zenéléssel járó örömöket.
Édesanyámnak is sokat köszönhetek, mert rengeteg koncertre vitt minket a tesóimmal, és a kocsiban is mindig jó zene szólt.
Azt, hogy most zenélek, részben a középső öcsémnek köszönhetem, ugyanis ő nyaggatta a szüleinket, hogy gitározni szeretne tanulni. Amikor megkérdezték, nekem lenne-e kedvem, akkor rávágtam, hogy persze, de inkább dobolni. Végül is elkezdtünk közösen gitárórákra járni, és miután már egy-két hangot sikerült megszólaltatni, teljesen beszippantott a dolog.
Milyen zenészek vagy előadók voltak rád nagy hatással?
Hú, hát… Slash volt a kiindulópont, a kezdetektől fogva magával ragadott az ízes játéka. Aztán elkezdtem visszamenni az időben, és tulajdonképpen miatta kezdtem el blues-t hallgatni, például John Lee Hooker-t és Lightnin' Hopkins-t.
Utána jött a ’60-as, ’70-es évek őrülete, Freddie Kinggel kezdve, majd a „kötelező” Jimi Hendrix-korszak, és szépen haladva a klasszikus zenekarok felé, mint a The Rolling Stones, a Faces vagy a Creedence Clearwater Revival.
Ezt követte egy vintage rock korszak olyan zenekarokkal, mint a Blues Pills és a Rival Sons, és ezzel párhuzamosan megérkezett a southern rock is, például a The Allman Brothers Band, a The Black Crowes vagy a Tedeschi Trucks Band révén.
Az újabb előadók közül Tyler Bryant, de még inkább Jared James Nichols volt rám nagy hatással – tulajdonképpen miatta hagytam el a pengetőt, és tértem át fingerstyle játékra.
Meg tudnád azt fogalmazni, hogy anno miért kezdtél el zenélni és hogy azok az indíttatások milyen viszonyban vannak a mai (ezzel kapcsolatos) érzéseiddel?
Miután elkezdtem gitározni, az első 1-2 évben csak egy akusztikus gitárom volt, és azon próbáltam megtanulni a nagy klasszikus rockdalokat. Az igazi löket 2013-ban érkezett, amikor a Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators az Apocalyptic Love című debütalbumukkal turnéztak, és februárban nálunk is felléptek.
Ez volt életem első nagy, stadionos koncertje — még a konfettit is összeszedtem a földről, és a mai napig megvan egy dobozban a koncertjeggyel együtt. Ott történt bennem valami: rájöttem, hogy én is ezt szeretném csinálni.
Akkoriban sportlövészetre jártam, és másnap felhívtam az oktatómat, hogy abbahagynám, mert innentől kezdve csak a gitározással szeretnék foglalkozni. Vicces helyzet volt, kaptam hideget-meleget, de egy hét múlva a szüleim szereztek egy kis tranzisztoros erősítőt és egy Jolana Galaxis gitárt — onnantól pedig elindult az őrület.
Azóta is, ha néha elveszítem a lelkesedést, vagy nem találom az irányt a zenélésben, elég visszagondolnom erre az időszakra. Ez egy olyan erős élmény számomra, ami mindig helyre tesz.
Inkább alkotó, vagy inkább előadó típusú zenésznek tartod magad?
Valahová a kettő közé helyezném magam. Úgy érzem, az alkotás és az előadás folyamatosan táplálja egymást: ha az alkotói oldalam ihlethiányban van, egy koncert sokszor segít újra inspirálódni.
Mindkét területen van még hová fejlődnöm, most főleg az előadásmódomra szeretnék fókuszálni – arra, hogy könnyebben át tudjam adni magam a pillanatnak és még jobban jelen legyek a zenében.
Sokat gyakorolsz? Hangszeresként a technikai megvalósítást vagy az ösztönösséget részesíted előnyben?
Igyekszem minél többet gyakorolni, ami sokszor átfordul dalírásba vagy tanulásba. Az utóbbi időben inkább a koncertekre való felkészülés volt előtérben, de most talán lesz időm újra elmélyülni a technikai dolgokban, például az ujjgyakorlatokban, a lickek gyakorlásában és a “pengetős” kéz pontosításában.
Néha visszasírom a középiskolás időszakot, amikor volt időm akár napi 6–8 órát is gyakorolni. Ugyanakkor már akkor viszonylag hamar rájöttem, hogy nem leszek egy „tekerős” gitáros, ezért inkább az ösztönösségre kezdtem helyezni a hangsúlyt.
Inkább arra törekszem, hogy a lejátszott hangokkal hangulatot formáljak, és az adott dalhoz illően érzéseket adjak át.
Számodra a zenész lét inkább hivatás, vagy inkább egy nemes hobbi?
Egyelőre egy nemes hobbi. Jelenleg főállásban villamosmérnökként dolgozom, de ha az élet úgy hozná, hogy csak a zenével foglalkozhatnék, egy percig sem törném a fejem azon, hogy mi a helyes irány.
Van-e olyan álmod, a zenei pályával kapcsolatban, amelyet mindenképp el szeretnél érni a közeli, vagy a távolabbi jövőben?
Jelenleg nagyon hálás vagyok azért, hogy lehetőségem van olyan zenét játszani, amellyel teljes mértékben önazonos tudok lenni, ráadásul olyan zenekarokban, ahol a zenésztársaimat a barátaimnak is mondhatom. Ez mind igaz a Jackalopera és a Bigfoot Prestonra is.
Szeretném, ha a southern/roots rock életérzés itthon is nagyobb teret kapna, és én is hozzá tudnék ehhez tenni. Hátha gyökeret ver.
Emellett nagyon szívesen játszanék külföldön is, akár egy kisebb turné keretében – ez egyértelműen bakancslistás dolog számomra.
Mit üzennél azoknak, akik most kezdtek el zenélni, vagy épp azon törik a fejüket, hogy belevágnak?
Mindenképp próbálják meg és legyenek türelmesek önmagukkal szemben. Teljesen természetes, hogy az elején nehéz, időnként elakadnak és elveszítik a lendületet, ez mindenkinél így van. Szerintem a zenélés olyan támaszt tud adni az ember életében, ami kevés máshoz fogható. Ott van velünk amikor boldogok vagyunk, és akkor is, amikor nehezebb időszakon megyünk keresztül. Higgyétek el megéri!
Köszönjük a beszélgetést...
2026. április 21. 05:14